Ez a történet eredetileg a Curbednél jelent meg, mielőtt a New York Magazine-hoz csatlakozott volna. A Curbed archívumában az archive.curbed.com címen olvashatja a 2020 októbere előtt megjelent összes történetet.
Nehéz pillanatokat élünk a dolgok szempontjából. Már-már retróvá vált bevallani, hogy érzünk valamit az életünket zsúfoló quotidien tárgyak felhalmozódása iránt. A valóságshow-k és önsegítő könyvek poppszichológiájának köszönhetően kialakult egy erkölcsi hierarchia az anyagi javakkal kapcsolatban: A gyűjtögetőktől kezdve a szomorúsággal telezsúfolt tárolóhelyeken át egészen a minimalistákig, akik buddhista módon nem ragaszkodnak semmihez, amit nem lehet digitalizálni. A legtöbben e két véglet között helyezkedünk el, valahogy több holmival rendelkezünk, mint amennyit szerintünk kellene, és kevesebbel is, mint amennyire vágyunk. Ez az igazi vonzereje Marie Kondo magasztos ígéreteinek a rendrakásról: “
Nem vagyok Kondo-ellenes, de határozottan szkeptikus vagyok. Hiszek abban, hogy a fizikai dolgok, amiket az életed során összegyűjtesz – még azok is, amiktől nem fordul fel a gyomrod az örömtől – többet adnak össze, mint az egyéni hasznosságuk, esztétikai vonzerejük vagy örökségi potenciáljuk. Ezek nem csak dolgok, hanem a te dolgaid. És ha kiveszed magad a képből, a dolgok, amelyekkel körülveszed magad, egy történetet mesélnek rólad. Ez egy fizikai önéletrajz, amit az életeddel írsz.
Ez az, amiért szeretem a hagyatéki kiárusításokat. A hagyatéki kiárusítás, ellentétben közeli rokonával, az udvari kiárusítással, nem a vagyontárgyak szelektív selejtezése. Ez egy olyan esemény, ami egy ember életének a végét jelenti. “Full House Sale – 60 év felhalmozás” – hirdeti egy helyi hirdetés a EstateSales.net oldalon. Az udvari kiárusítás hozzáférést biztosít azokhoz a tárgyakhoz, amelyekről valaki úgy döntött, hogy nem okoznak örömet, vagy amelyek túl sokáig porosodtak a szekrény mélyén. Egy takarékossági boltban olyan tárgyak között válogathatsz, amelyek megválnak a kontextusban rejlő nyomoktól arról a személyről, aki lemondott róluk. Amikor azonban végigsétálsz egy hagyatéki kiárusításon, olyan dolgokat nézegetsz, amelyek egy idegen ember mindennapi életének szerves részét képezték. A bögrék, amikből minden reggel ebben a konyhában kávéztak. A székeket, amelyeket minden nyáron a strand puha homokjába toltak. A könyveket, amelyeket többször is elolvastak, és a könyveket, amelyeket azért tartottak ezeken a polcokon, mert mindig is el akarták olvasni őket, de sosem jutottak hozzá. A bekeretezett nyomatok, amelyek elhalványultak attól függően, hogy a nap hogyan érte őket minden délután ebben a dolgozószobában.
Egy ingatlanvásáron végigsétálni és ujjal végigtapogatni az árut – ahogy tizenéves korom óta rendszeresen teszem – olyan, mintha közösséget vállalnék az elhunytakkal. Ha odafigyelsz, össze tudsz rakni egy történetet arról, hogy kik voltak ők.
Az ingatlanvásárra gyakran a garázson keresztül lépsz be. Ennek van értelme, mert a garázs a beltér és a kültér közötti liminális tér, a legkevésbé személyes kiindulópont. Átnézed a koszos szerszámokkal teli asztalokat. Ünnepi dekorációkkal teli dobozok. Néhány poros kempingfelszerelést. Kertészeti eszközök. Talán néhány növény. De a dolgok gyorsan érdekesebbé válnak. A hátsó ajtón keresztül, amelyet ennek az otthonnak a lakói valószínűleg minden egyes nap használtak, belépsz a konyhába, ahol a szekrények tartalmát találod a pultok tetején felhalmozva, ahol vacsorák ezreit készítették el. Mélyebben, a nappaliban és a hálószobában néha még a fenekük nyomát is láthatod a kanapén vagy az ágyon. A fürdőszobában a fel nem használt fogkrém, amit nagy tételben vásároltak. Mindeközben felépítesz egy narratívát arról, hogy ki volt ez az ember, amíg újra ki nem lépsz a garázson keresztül. Az ékszerek és az ezüstök általában a pénztár melletti asztalon vannak, eltávolítva a régi kontextusukból, a komód tetején vagy az étkezőszobai szekrényben. Nem baj, ha kihagyod: Az anyagilag legértékesebb dolgok általában a legkevésbé érdekesek.”
Azután pedig, a matrica árától függően, odaléphetsz a kasszához, és megvásárolhatod ennek az embernek a történetéből egy darabot, hogy bevigyed a saját otthonodba, ahol az a csendes elbeszélés részévé válik, amelyet csak azáltal írsz, hogy élsz. Az apró zöld zománcozott cserepek, amelyekben az ablakpárkányodon sorakozó növények vannak. Az elektromos-kék lábas, amelyben a 37. születésnapi villásreggelin a barátaidat tálalod. A vastag pamutszalvéták, amiket a szád szélére tapogatsz, miközben levest szürcsölsz a tévé előtt.
Ezek a dolgok örömet okoznak? A hétköznapi dolgoknak is örömet kellene okozniuk?
Valahogy nem hiszem, hogy ez a lényeg.
Sok ingatlaneladást találok egy e-mail listának köszönhetően, amelyre évekkel ezelőtt feliratkoztam Zak munkatársam sürgetésére. A listát Cynthia Abernethy, a San Gabriel-völgy úgynevezett ingatlaneladási királynője vezeti, aki évente körülbelül 40 ház kiürítését felügyeli Pasadenában és a környező gazdag enklávékban, Los Angelestől északkeletre. Akkor kezdett bele az üzletbe, amikor az édesanyja, aki ingatlanügynök volt, úgy találta, hogy nincs sok jó ingatlanértékesítő cég, ahová az ügyfeleit irányíthatná.
“Én magam is igyekszem elkerülni, hogy túl sok cucc legyen a házamban. Nem szeretem a rendetlenséget” – mondta Cynthia, amikor tavaly év végén felhívtam. “Megértem, hogy társadalmunk a pénzköltésre hajt. És a legtöbb újdonság ócskaság, Kínában készült, vagy rossz minőségű. Bármi, amit újonnan veszel, alapvetően eldobható. Az emberek bölcsen teszik, ha elmennek a hagyatéki kiárusításokra, és megpróbálnak valami régebbit találni, amikor még minőségi dolgokat gyártottak.”
A minőségi dolgokat szeretem. De még jobban szeretek idegenek házában szaglászni. Tavaly elmentem egy Cynthia kiárusításra Pasadenában a barátnőmmel, Sarah-val. Tipikusan a garázson keresztül mentünk be, ahol dobozokban voltak a karácsonyi cuccok, de olyan csomagolópapírok is, amelyekre menórák és Dávid-csillagok voltak nyomtatva. Talán egy vallásközi házasság? A konyhában a szokásos serpenyők és poharak összevisszasága volt. A hálószobában három szekrény volt tele férfiruhákkal – extra hosszú és nagy gombos ingek minden elképzelhető mintában. Ez a fickó magas volt, és nem félt rendkívül harsány mintákat viselni. Egy másik szekrényben pedig dobozok és dobozoknyi cipő, mindegyiknek a végére filctollal írt leírás volt írva. “Szürke szürke cipő.” “Fekete Oxford cipő.” Az egyik ajtón egyetlen flitteres koktélruha lógott.
Más női ruhát nem láttunk – talán a feleség már évekkel korábban meghalt? – de elkapkodtam a gyűjtemény nagy részét: zöld és fekete geometrikus mintás, valamint élénkpiros egyszínű selyemzsebkendőkből álló, kifogástalan állapotban lévő férfi zsebkendők gyűjteményét.
Az ágy mellett egy doboznyi, az éjjeliszekrényről kitakarított tárgy volt. Ebben volt A meleg párnakönyv és hímzett, egymáshoz illő hevederek: az egyikre az volt írva, hogy “Stanley Stanley Stanley Stanley”, a másikra pedig az, hogy “Joe Joe Joe Joe”. Aha! Tehát a ruhalovunk – Joe vagy Stanley – meleg volt. A fürdőszobában, a pulton lévő szakállvágó és a vényköteles napszemüvegek összevisszasága között egy nagy, ősi üveg síkosító ült.
“A végrendeletemben lesz egy kifejezett utasítás az unokahúgaimnak és unokaöccseimnek, hogy a hagyaték eladása előtt távolítsák el a nénikém szexi kincseit” – írta nekem később Sarah, elgondolkodva ezen a fürdőszobai tablóról.
Továbbmentünk, és megnéztük a nagy valószínűséggel drága kristályokat az étkezőszekrényekben és néhány bekeretezett színházi posztert a falakon. Amikor a dolgozószobába értünk, amelyet könyvespolcok gyűrűztek be, észrevettük a rengeteg régi hollywoodi életrajzot, művészeti könyveket, metodista szövegeket, és egy könyvet a zárt meleg férfiakról, amelyet – ezt nem lehet kitalálni – egy szekrény polcán tároltak. A bárban hihetetlen üvegáruk voltak. Elképzeltem magam Joe és Stanley vacsoravendégeként, amint ebben a hangulatos helyiségben koktélt iszogatok, és élénk beszélgetést folytatok Katherine Hepburnről.
Az étkező és a nappali közötti folyosón aztán észrevettem egy nagy családi portrét, valószínűleg a 80-as évekből, amelyen egy férfi, egy nő és a kisfiuk látható. A padlón volt, a falnak támasztva. A történetének egy újabb darabja kattant a helyére: A férfi egy nővel volt házas, és később jött ki az életéből. Azon tűnődtem, vajon a portré azért állt-e ott, mert elhidegült a fiától és a volt feleségétől. Olyan dolognak tűnt, amit az ember nem hagyna hátra, ha a kapcsolata jó lenne.
Némelyik házban az elhúzódó betegség vagy az öregség, a lassú romlás hangulata uralkodik. Néha megesküszöl rá, hogy érzed az egykori lakók magányát, aztán találsz egy újszerű kiságyat eldugva, és rájössz, hogy ennek az embernek unokái voltak, akik rendszeresen jártak látogatóba. Talán nem is voltak magányosak. Talán csak kivetíted. Általában sosem derül ki. Éppen ezért a hagyatéki árverések tökéletes hobbi azok számára, akik szeretnek történeteket kitalálni.
A folyosó egyik könyvespolcán azonban megtaláltam a hagyatéki árveréseken való szimatolás szent grálját, azt, amit soha nem találsz meg: egy halom füzetet a gyászszertartásról, amely az elhunyt teljes életrajzát tartalmazta. Joe rákban halt meg, miután évtizedekig a főiskolai adminisztrációban dolgozott. Harminc évig volt egy nő felesége – és gyakran készített neki ruhákat, hiszen hobbiból divattervező is volt -, amíg ki nem jött, és meg nem ismerte azt a férfit, aki élete végéig a társa lesz. Stanley szintén egy nővel volt házas, és abból a kapcsolatból gyermekei is születtek. “Mindketten szeretetteljes kapcsolatot ápolnak korábbi feleségükkel és gyermekeikkel, ami gazdagítja az életüket” – magyarázta az emlékfüzet a még mindig gyászoló jelen időben.”
A táskámba dugtam az egyik füzetet, és egy sor rozsdavörös szövetszalvétával, a zsebkendővel és egy túlméretezett gombos inggel a karomban visszamentem a garázson keresztül a pénztárasztalhoz. Sarah vásárolt egy kötényt, amelyre egy meztelen férfi teste volt nyomtatva.
Néhány héttel később Joe-ra gondoltam, amikor a nyakam köré kötöttem az egyik selyemnégyzetét. Elhatároztam, hogy rákeresek a Google-ban. És aranyat találtam: Stanley írt egy memoárt Két feleségem és három férjem címmel: Egy igaz szerelmi történet. Ez lehetővé tette számomra, hogy olyasmit tegyek, amit még soha nem tettem meg egy ingatlaneladás után: Ellenőrizzem a tényeket, amiket magamnak meséltem az egykor ott élt emberekről. Stanley könyvéből megtudtam, hogy ő és Joe akkor találkoztak, amikor mindketten a nyugdíjkorhatárhoz közeledtek, miután Stanley személyes hirdetést adott fel a Los Angeles Timesban: “Jóképű ezüst róka keres érett férfit tartalmas kapcsolatra. Színház, tenisz, utazás.” A pasadenai házat – azt, ahol a hagyatéki árverés zajlott – egy év együttlét után vették meg. Eleinte aggódtak, hogyan reagálnak majd a szomszédok arra, hogy egy meleg párral osztoznak a háztömbjükön, de rögtön befogadták őket. Stanley elmondása szerint megszerették az otthonukat, a szomszédságukat, a közös életüket.
Joe apja metodista lelkész volt, ami magyarázatot adhat a polcokon lévő vallásos könyvekre. Joe pedig 180 centi magas volt, ami megmagyarázta az összes extra hosszú inget a szekrényekben. És az egyetlen flitteres koktélruha? Stanley megmagyarázta a könyvben: “Meghívtak minket egy jelmezbálra egy meleg barátunkhoz. Megdöbbenésemre Joe bejelentette, hogy komoly ‘drag’ ruhában akar menni. ‘De Joe! Zagyváltam, ‘magas sarkúban óriási nő leszel!'”. Ettől el nem riadva Joe vett egy rövid bubifrizurás szőke parókát, négy centis magas sarkú cipőt (16-os méret), egy melltartót (“megfelelő töltelékkel”) és egy harisnyanadrágot. Miután Stanley meglátta Joe hosszú lábait a magassarkú cipőben, azt mondta: “Joe! Nem rejtheted el azokat a fantasztikus combokat egy hosszú estélyi ruha alatt. Egy rövid koktélruhára van szükséged!” Mint óriás nő, akinek magam is nagyszerű mellekkel rendelkezem, sajnálom, hogy nem próbáltam fel.
Stanley könyvének egy passzusa összetörte a szívemet: “Bár Joe és én mindketten jó egészségnek örvendünk, sosem lehet tudni, mit hoz a holnap… Minden napot olyan módon értékelünk, amire a fiatalabb párok ritkán gondolnak.”
Egyénileg a tulajdonunkban lévő dolgok csak dolgok – általában nem is a legújabb, legstílusosabb vagy akár a legfunkcionálisabb dolgok, amiket birtokolhatunk. De az teszi őket különlegessé, hogy a tiéd. Minden egyes tárgyat te választottál ki és használod nap mint nap több tucat más tárgy mellett. Te vagy a centrifuga, amely mindezeket a dolgokat összetartja, a nap a fizikai tárgyak univerzumának középpontjában. Te vagy az, ami a metodista könyvekben, a flitteres koktélruhában és az edényekben közös. És amikor bármilyen varázslatot is végeztél ebben a földi életben, a tulajdonodnak az a sorsa, hogy egy másik emberi univerzum részévé váljon, vagy hogy a szeméttelep fekete lyukába szívja be. Én inkább az előbbit választanám.
Talán ezért van az, hogy a San Gabriel-völgy hagyatéki királynője több, mint egy eladónő vagy egy bróker. Cynthia őrkutyája ezeknek az értékes tárgyaknak, amelyek egykor egy életet alkottak. És ezért nemcsak a háztartási javakról és azok viszonteladói értékéről, hanem a vásárlói viselkedéséről is gyorsan ítélkezik, miközben ezek között a dolgok között mozog. Heti e-mailjében az eladás helyszínével és a figyelemre méltó tárgyakkal együtt mellékeli az elmúlt hétvégi eseményen rosszul viselkedő ügyfelei pecsenyéjét is. Az általa “Szégyen csarnokának” nevezett részben Cynthia mindenkit dühöng, aki gyerekeket mert hozni, kedvezményt kért, vagy a mosdóban végezte a dolgát. Az egyik emlékezetes 2015-ös e-mailben Cynthia egy fickóról ír, akinek volt képe alkudozni vele néhány mini csavarhúzó áráról:
Mondom neki, hogy 4,00 dollár, mire ő: “Mit szólnál 3,00 dollárhoz?” Erre én előveszem a megbízható “Azt mondtam, NEM tollat”. Azoknak, akik még nem látták, ez egy toll, aminek a tetején van egy hangszóró és egy gomb, amit megnyomsz, és kb. egy tucat különböző módon mondja, hogy “Nem”. … Ötször nyomtam meg a gombot. Nem érti, ezért el kell mondanom neki, hogy mi fog történni, ha nem adja át a 4,00 dollárt körülbelül három másodperc alatt. Úgyhogy kirúgom anélkül, hogy hagynám, hogy bármit is vegyen. Egy vásárló azt mondja: “Hé, láttad azt a fickót, aki az ujját mutogatta?”. Nem, én csak a 90-es évekbeli, nagyon menő anyuci furgonjának féklámpáit látom….Dork.
A legkisebb kihágás, mint például egy csomó szobanövény koszának leejtése a nappali szőnyegére, kiválthatja a haragját, és gyakran az oszlop nem annyira egy etikettlecke, mint inkább egy ablak a személyes előítéleteire. “A hátsó udvaron voltam, amikor az egyik “macsó” kultúrához tartozó fickó odajött, és egy létra után érdeklődött, ami a garázsban volt” – írta az egyik legutóbbi e-mailben. (Bizonyos esetekben, ha ismeri az elkövetőt, leiratkozik a listájáról, mielőtt megszégyenítené rajta. Nem tudom eldönteni, hogy ez kedves-e, vagy lényegében valakinek a háta mögött beszél). “A szégyen csarnoka hatalmas visszatartó erő a hülyeségek elkövetésétől” – mondta nekem a telefonban.
A cikkek árazása egyszerű, mondja Cynthia. És az eladások ilyenkor gyakorlatilag önmagukat reklámozzák, mert a listájának több mint 4000 feliratkozója van. A nehéz rész az emberekkel való foglalkozás, mind a vásárlókkal, mind az ügyfeleivel. Azoknak az embereknek, akik Cynthiát bízzák meg szeretteik otthonának kiürítésével, irreális elvárásaik lehetnek a folyamattal kapcsolatban. “Azt mondom nekik, hogy a szüleid imádták ezeket a dolgokat, és most több száz embert tettek boldoggá a vásárlásukkal” – mondja Cynthia. “Ez egyfajta újrahasznosítás. Ami egy embert boldoggá tett, az továbbléphet, és több száz másik embert tehet boldoggá.”
Tavaly a szüleim, akik éppen a végrendeletüket dolgozták át, elküldtek nekem egy gépelt listát az otthonukban lévő összes tárgyról, amiről úgy gondolták, hogy a testvéreimnek és nekem szükségünk lehet rá. A lista nagy része családi örökség volt: nagyapám fafaragása, nagyanyám takarói, anyám keresztöltése és kalligráfiája. Más szóval, ez egy lista volt a szüleim otthonában található olyan tárgyakról, amelyek soha nem kerülnek el egy hagyatéki eladásra.
Így azon kaptam magam, hogy azon gondolkodom, mi lesz azokkal a nem örökbecsű tárgyakkal, amelyek évtizedeken át kitöltötték a szüleim életét. Azokra az idegenekre gondoltam, akik végigsétálnak majd a ranch stílusú házuk szobáin, a Tupperware keverőtálakat, szappantartókat és távirányítós tálcákat fürkészve. Még nem tudom elképzelni az egész jelenetet, de tudom, hogy előbb-utóbb megtörténik. És amikor megtörténik, remélem, lesz valaki, aki őrködik. És valaki hozzám hasonló, aki szemügyre veszi az árukat, megpróbálja kitalálni, hogyan éltek, és hazaviszi ennek a történetnek egy darabját, hogy a sajátja részévé váljon.”
Ann Friedman újságíró, Los Angelesben él. A Call Your Girlfriend és a Going Through It című podcastok házigazdája.